Nem akármilyen társaság a fazekasoké. A legszebb talán az benne, hogy mennyire emberi.
Be kell valljam, volt bennem aggodalom. Vajon, milyen fogadtatásra talált a Göcseji Alma Éve kapcsán tett felkérésünk, a kerámia almákra. Most pedig itt sorakoznak egymás mellett, majd’ három tucat!
Mindegyik a maga történetével. Mestere rutinos keze nyomával. A fejében motoszkáló gondolatokkal. Vajon ki, mit hoz, hogyan csinálja? Szégyenben maradni? Na, hát azt semmiképp! Na, gyere te régi ismerős, ide veled por és sár! Hagyd magad, had mutassam megint meg a legszebb arcodat!
Aztán mikor eljött az ideje, szépen sorban előbújtak az almák a rejtekekből. Óvatosan kerültek a kézbe, no meg kicsit féltve is azokat, vajon milyen társakra lel majd a nagy, közös kosárban?
Hihetetlen élmény volt látni, hogy csal mosolyt mindenki arcára a sok kis műremek. Hogyan lesz az összetartozás jelképe, a felhőtlenül vidám csoportkép felejthetetlen múzsája.
Mindenképpen idekívánkozik még valami, a méltán híres fazekas barátságról. Tényleg egymást ölelő lelkek kellenek ahhoz, hogy az ember gátlások nélkül őszintén kritizáljon, vagy dicsérjen. És biztos lehessen benne, hogy tényleg csak a jobbító szándék indítja útjára a szavakat. Irigylésre méltó, hogy itt ez egyszerűen magától értetődik.
No meg az is, hogy meggondolás nélkül húzták ki egymást a szorult helyzetből! Jobban megnézve az új alma kollekciót, még a magamfajta laikus számára is kiderül a turpisság! Hozták a mesterek sorban az almákat, aztán kis szünettel, éppen csak lesütött szemmel nyújtották oda újra az egyszer már látott kezek munkáit. Csak mert alma nélkül nem maradhat egy mester sem! Csuti Tibi, Horváth Csaba, Kollár Szabolcs, emelem kalapom!
Kedves mesterek, hölgyek és urak, köszönet illet benneteket, ígérem nagyon vigyázzuk az almákat miket nekünk hagytatok!
És persze jövőre mindenkit újra visszavárunk!
Varju András