A Göcseji Skanzen fejlesztéséhez kapcsolódó gyűjtőutunk vitt el bennünket Nagy Istvánhoz. 94 megélt esztendő már önmagában is tiszteletet parancsol. Az ilyen hosszan megőrzött szellemi frissesség pedig mosolyt csalt mindannyiunk arcára.
A kovácsműhelybe belépve az évszázados falakba lassan beivódott, semmivel nem összekeverhető illat fogadott bennünket. A kovács tűz, az izzó vas, no és a kemény munka hagy csak maga után ilyet. Kívülálló számára káosznak tűnhet a rengeteg szerszám, pedig jól átgondolt rend szerint sorakoznak.
Tűzfogók a tűzhely mellett, ajtó mögött a ritkán kézbe kerülők, falra akasztott kis lábas tálcán a ló patkoláshoz valók. Minden a szükségszerűség egyszerű törvénye szerint.
Láttunk már kovácsműhelyt belülről, sok szerszámot ismerünk, hiszen nekünk is van egy Hottóról származó a Skanzenben. De mindig van új a nap alatt, sorban tettük fel hát a kérdéseket: Ez mi, az mi? Az öreg mester csak a szeme sarkából követve a mutató mozdulatot, már adta is a válaszokat. A dédszülőktől, generációkon át megőrzött tudás magabiztossá teszi az embert.
A kovácsműhely már régen elcsendesedett. Ahogy Pista Bácsi mosolyogva mondta, a múló idő ellen nincs mit tenni. De a jövő nélkülivé lett műhelyért, a sokat megfogott szerszámokért azért nagyon aggódik. Jó volna legalább rajtuk keresztül nyomot hagyni a világban.
Látogatásunk lassan a végéhez közeledett. A gyűjtőnapló telt a sorokkal, melyek a maguk módján megőrzik Pista Bácsi történetét. A mi kovácsműhelyünkből hiányzó különleges szerszámok pedig – reményeink szerint a Göcseji Skanzenben őrzik majd a régi mesterség, no és persze Nagy István Kovácsmester büszkeségét.
Kifelé jövet megállított bennünket még egy öreg almafa. Már akkor vénhedt volt, mikor Pist Bácsi gyermek volt. Egy pillanat alatt lett, az életerő jelképévé.
Kedves István Bácsi! Kívánjuk Önnek, hogy jó pár évig őrizze még életerejét és mosolyát!