Mitől is szép a „Nyanya, Tata”* kor!
Kontrasztos élmény az öreg parasztházak tövében a sok pici gyermek, a friss életek zsibongása. Talán leginkább azért, mert az életigenlés erősebben sugárzik ebben a környezetben. Különös módon emeli ki annak a küzdelemnek az értékét, melyet az aggodalmakkal még inkább megterhelt szülők, a fájdalommal viaskodó csöppségek és segítőik a gyermekáldásért magukra vállaltak. Minden tiszteletet megérdemelnek, hát jövőre is szeretetettel várjuk mindannyiukat!
Vajon mitől jön az a furcsán megnyugtató érzés az emberre, mikor a skanzenben Őket fogadjuk? Talán, ha jó göcseji szokás szerint a pitvarba vagy éppen kertkapu mellé kitett kis padra odaképzeljük Nyanyát és Tatát is, megkaphatjuk a választ. Honnan az a mély lelki nyugalom, ami a képet körül öleli, mit az öregekről őrzünk? Mert nem a szomorúság, az élet terhe az, mint ahogy azt elsőre tűnhet ez biztos! Sokkal inkább a reményé, a jövőbe vetett hité. Talán, mert kevés megnyugtatóbb lehet annál, - mikor az ember már egyre több időt szán a Fennvalóval való diskurzusra - mint látni a jövőt. Hogy rendben lévőnek tűnik minden. Hiszen ha gyermek van, akkor minden van. Jó is, rossz is, ami az élethez kell.
Ez a rendezvény bizonyosságot ad arra, hogy ha olykor keményen is kell megküzdeni érte, minden szépen megy tovább. De ehhez olykor kellenek a hétköznapi hősök, akik nap, mint nap küzdenek, s leteszik a voksot az élet mellett.
Köszönet Érte!
És Ti, kik kicsit korán kértetek kapunyitást erre a szép világra, jó, ha már most tudjátok, hozzávaló szép élettel, és persze kis szerencsével lesztek még Ti is Nyanyák s Taták! Ugyanazt a lelki nyugalmat kívánjuk néktek, mit eleink születésünk idején, miattunk megértek.
Ha feltöltődni vágytok, Szeretettel vár benneteket a Göcseji Skanzen!
*Ne tessék savanyú szájízzel olvasni a két megszólítást! A pejoratív értelmet csak az idő rakta rájuk. Az eredeti göcseji szóhasználatban,még a gyermekeknek szóló – néha tényleg túlzó – nyelvegyszerűsítés formálta ilyenné a „Mama, Papa”, megszólítást.