A főzelékek, vagyis a friss zöldségből készített, rántással vagy habarással sűrített önálló ételek a magyar konyha jellegzetes ételei. Ezek egyik tipikus példája, a kapros tökfőzelék is a városi, polgári konyha hatására vált népszerűvé a parasztság körében a 20. század első felében. Alapanyaga, a tök azonban nem volt ismeretlen a falvak lakói előtt, hiszen sok fajtáját ismerték (pl. ’póci tök’, úritök, disznótök, lopótök, kobaktök stb.), ráadásul a növény minden egyes részét – indáját, levelét, magját, olaját és a tökmagpogácsát – változatos módokon tudták hasznosítani a paraszti háztartásokban.
A kukorica- és krumpliföldeken mindig ültettek a fő termény mellé babot és tököt is, hogy minél jobban ki tudják használni a termőföld nyújtotta lehetőségeket. A tököt egymástól távol ültették el, általában csak május közepén, hogy megóvják az érzékeny növényt a fagytól. A megérett tököt krumpliszedéskor, ill. a kukoricaszár levágása után kupacokba gyűjtötték. Gondosan kellett felpakolni a szekérre, mert a héja könnyen megrepedt vagy behorpadt. Óvatosan kellett leszedni is, ráadásul a hideg ellen is védeni kellett: sok helyen még a pajtában is szalma alatt tárolták.
A lopótököt (Lagenaria vulgaris) a formájának köszönhetően sokféle tárgy elkészítésére használták fel az ügyeskezűek. Ha a tök tetejét vízszintesen metszették le, tojástartó, ha oldalát vágták ki, sótartó készült belőle, miután kiszárították az edényt. A kobaktökből kitűnő folyadéktároló is készült: a növekedésben lévő tököt madzaggal átkötötték, hogy kulacs formájúra nőjön meg. Leszedése után füstre akasztva kiszárították, belsejét kiszedték, külsejét gyakran díszítették. Hosszú, vékony szárát kukoricacsutkával vagy faragott dugóval lezárták. Az így elkészült kobakot zsineggel vagy szíjjal a tarisznyához csatolva hordták és kulacsként használták: úgy tartották, hogy a kobakban mindig friss marad a víz. A tökedényeket víz, bor vagy tej tárolására vagy szállítására használták. A középkor óta a lopótökből készített lopót használták a hordóban lévő bor felszívására. Ennek volt egy hátránya: a lopó könnyen megecetesedett. A lopótök hosszú szárát és gömbölyű alját levágva rögtön elkészült a tölcsér is. A töklevélszárból a gyerekek sípot, tökdudát is tudtak fabrikálni. A tökmag olaja világításra is alkalmas volt, bár nem volt célszerű ezt használni, mert nem csak a falak, de a szobában tartózkodók is kormosak lettek.
Gyógyításra is alkalmasnak találták: Csesztregen a tök levét aludttejben megkeverték és a csúzos testrészre kötötték. Lispén a tökmagot vagy a mandulát megtörték, vízben vagy tejben elkeverték és megitatták a tüdőgyulladásban szenvedő beteggel.
Az állatok takarmányozására naponta néhány tököt kettévágtak, magját kiszedték és összegyűjtötték, húsát pedig feldarabolva – nyersen vagy megfőzve – az állatoknak adták. Adagolására oda kellett figyelni, mert a tök nem bírja a fagyot, legfeljebb újévig áll el.
Az összegyűjtött tökmagot kemence felett megszárították, hogy héja roppanós legyen. Ezt a padláson zsákokban, szalmából font kópicokban vagy szétteregetve tárolták és téli estéken a rokonokkal, szomszédokkal közösen kiköpesztették. Ezután a tökmagot ismét megszárították a kemence tetején és száraz, meleg helyen tartották a felhasználásáig. (A kiköpesztett tökmag héját eltüzelték. A marhák szívesen megették volna, de nem adták nekik, mert könnyen felpuffadtak volna tőle.)
A nyugat-dunántúli falvakban a 19. század legvégén vált ismertté a tökmagolaj és elkészítésének folyamata is. Ezt általában olyan malomban, olajütőben történt, amely többféle olajos mag – tökmag, lenmag, napraforgó stb. – sajtolására is alkalmas volt. Első lépésként a tökmagot darás tapintású lisztté őrölték, majd egy teknőben forró vízzel összegyúrták. A masszát lassan megpirították, hogy eltávozzon belőle a víz. Ez volt a legfontosabb munkafázis, ugyanis a gondos pirítás adta meg a tökmagolaj jellegzetes zamatát. Legvégül következett az olajütés, vagyis a megpirított tökmagkása kisajtolása. A kicsorgó olajat agyagedényekbe vagy üvegekbe gyűjtötték össze. A sajtolás után visszamaradó olajpogácsa kitűnő takarmánynak számított, amelyet ledarálva vagy az abrak közé keverve etettek fel a marhákkal, disznókkal.
A tökmagolajat az ételek ízesítésére használták: nem hiányozhatott a nyugat-dunántúli konyhában kedvelt krumpli-, uborka-, hagyma-, bab- és káposztasalátáról, de meghintették vele a kukorica- és hajdinamálét is. A kukoricapogácsához a kukoricalisztet tejjel, tökmagolajjal és töpörtyűvel összegyúrták, kiszaggatták és megsütötték, a tetejét pedig tejföllel megkenték. Téli estéken gyakori volt, hogy a felforrósított tökmagolajban megpirították a kenyérszeleteket, vagy hogy a héjában sült krumplit még melegen meghámozták, villával összetörték, megsózták és tökmagolajjal meglocsolták.
Régi kedvelt török eredetű csemege volt a pekmez (peszmeg, mustméz, szőlőméz): ehhez a mustot megfőzték és besűrítették, végül sütőtököt kevertek bele. Cserépfazékban betették a meleg kemencébe, hogy a teteje megbőrösödjön. A Délkelet-Dunántúlon lekvárszerűen, kenyérrel mártogatva szívesen fogyasztották a magyarok, délszlávok, németek egyaránt.
A szárított, megtört tökmagot dió és mák helyett is gyakran használták, például a kukoricamálé ízesítésére. A tökmagos metélthez a mácsikot megtört, megcukrozott tökmaggal és olvasztott zsírral meghintve fogyasztották. Készítettek tökmagos kalácsot is: az apróra tört tökmagot porcukorral és fahéjjal ízesítették, kevés vízzel felfőzték és kalácstésztára kenték, feltekerték, megkelesztették és megsütötték. A kemencéből kiszedve, még forrón megkenték a tetejét cukros vízzel, hogy piros legyen, mint a rózsa. Ugyanezt a tölteléket pogácsatésztára halmozva és kifli alakúra formázva készült a tökmagos patkó. Ünnepi alkalmak elmaradhatatlan süteménye volt a tökös-mákos rétes: a hártyavékonyra kinyújtott, megzsírozott, tejföllel meglocsolt rétestésztát meghintették a megcukrozott, fahéjjal, sőt néha vaníliával ízesített, vékonyra reszelt tökkel, két oldalról feltekerték, tetejét megkenték tejföllel, majd ropogósra megsütötték.
A téli esték, sőt a karácsonyi vacsora kedvelt csemegéje volt a kemencében megsütött sütőtök. A növény sok magja miatt a tök a kásához, borsóhoz, lencséhez, babhoz hasonlóan sok pénzérmét, szerencsét hozó ételnek is számított.
Olajütés Bödeházán (1985)
https://gyujtemeny.neprajz.hu/neprajz.06.13.php?bm=1&kv=694824&nks=1
Összeállította: Kiss Nóra néprajzkutató
kobaktök bortartó: http://katalogus.gocsejimuzeum.hu/hu/record/-/record/GOCSEJMUSEUM107239
tökedény: http://katalogus.gocsejimuzeum.hu/hu/record/-/record/GOCSEJMUSEUM343406
tökedény: http://katalogus.gocsejimuzeum.hu/hu/record/-/record/GOCSEJMUSEUM343410
hébér: http://katalogus.gocsejimuzeum.hu/hu/record/-/record/GOCSEJMUSEUM97005
tökedény: http://katalogus.gocsejimuzeum.hu/hu/record/-/record/GOCSEJMUSEUM92371
tölcsér: http://katalogus.gocsejimuzeum.hu/hu/record/-/record/GOCSEJMUSEUM86655
