A Zala holtágrendszere egy kis szigetet fog közre a Göcseji Falumúzeum ligetes területén. Mikor a zalalövői hajlított ház előtt balra fordulunk, és elhagyjuk a vadméhcsaládot rejtő törékeny füzet, egy szelíd óriás terebélyes törzsén akad meg a szemünk. Ő a sziget rendíthetetlen őre, a Skanzen famatuzsáleme, a fehér nyár.
Nemes fa. A neve is az. Egyszerű, mégis arisztokratikus. Világosszürke, repedezett, zuzmószigetekkel tarkított törzse, mint dönthetetlen, örök oszlop tör az ég felé, majd – úgy öt méter magasan – kettéágazik. Az óriás két üstöke nyár elejére sötétzöld hajkoronát növeszt. Lehet bármekkora a forróság, a széles és dús lombozat alatt mindig felfrissülhet az enyhülésre vágyó.
Joggal érezheti úgy a messziről érkezett vándor, hogy – ha nem is olyan erősen, mint a Hanságban - Göcsejben mindig fúj a szél. A légáram nemcsak süvít, tépáz, frizurát borzol, hanem olykor muzsikál is. A teljes szépségében zöldellő (sic!) fehér nyár levélbillentyűin a zalai fuvallat különleges dallamokat játszik. A lomkoronán átszaladó szellő mindig másként rezegteti a fényes felszínű leveleket. E sorok írója előszeretettel veti a hátát az öreg törzsnek, és hunyt szemmel élvezi a természet melódiáit.
A fehér nyár – melyet gyakran ezüstnek is nevez a népnyelv – őszre is tartogat meglepetést. Nem szakaszosan hullatja a leveleit, nem fokozatosan kopaszodik, mint egy öregedő – akarom mondani: sármosan deresedő – férfi. Az első erősebb fagynál csak megrázza nagy, busa fejét, és órák alatt lepereg az összes hajszála, minden levele. Mesélik, hogy valahol, a messzi Erdélyországban egy ódon kastélyhoz fehér nyárfákból álló allé vezet. Mikor ezek a hatalmas fák novemberben egyszerre vetik le nyári köpenyüket, az emberek összegyűlnek, és áhítattal figyelik az égből hulló csodát, és hallgatják a pergő, surranó mennyei zenét, majd örömmel gázolnak bele a térdig érő, friss avarba.
Ritkán figyelhetjük meg a fehér nyár szemérmes vetkőzését. Váratlan esemény az avatatlan szemlélő számára, és akár ijesztő is lehet a hirtelen lombhullás. A csupasz fa mégsem csak az elmúlást jelképezi, hanem az újrakezdés reményét is. A tövébe ejtett szürkészöld levéling ugyan egy időre a szekrénybe kerül, de legkésőbb a tavasz végére újra az izmos ágakon feszül.
