Nagyon sokáig hozzátartozott a falusi utcaképhez, az ablakokban pompázó muskátlik. Olyanníra, hogy már-már őshonosnak, eredendően magyar jellegzetességnek is tűnhet.
Kiss Nóra néprajzosunk e virágról mesél, fogadjátok szeretettel!
A múlt évszázadban egyetlen, fehérre meszelt parasztház ablakából sem hiányozhatott az agyaggcserépbe vagy kilyukadt zománcos edénybe ültetett, pirosló muskátli. Nagymamáink, dédmamáink virágai közül meglepő módon a muskátli került legkésőbb a falusi porták kedvelt cserepes virágai közé. A muskátlit magyar parasztvirágnak tartjuk, valójában igen messziről, Dél-Afrikából származik és a többi növényhez képest jóval később, a 19. század második felében terjedt el széleskörűen a falvainkban.
A Fokföld félsivatagaiban őshonos muskátli (Pelargonium) egy 250 fajból álló növénynemzetség összefoglaló neve. A muskátli az egykori holland gyarmatról angol és francia botanikusoknak köszönhetően jutott el Európába, amely az 1690-es években egyáltalán nem keltett különösebb feltűnést a trópusi virágegzotikumokhoz szokott közönség köreiben. A 18. század első felében sok fokföldi muskátli virágzott már a párizsi botanikuskertekben, európai hódítóútjára azonban az angol üvegházakból indult el.
A legkorábbi muskátlifajok, amelyek a főúri kertekben újdonságként megjelentek, nem számítottak népszerű növényeknek. Elsőként 1690-ben egy gólyaorrféle, a Pelargonium cucullatum, majd 1701-ben a borostyánmuskátli (Pelargonium peltatum) tűnt fel, ezt a csüngőszárú növényt szívesen tettek ki az ablakokba és az erkélyekre. Szobanövényként a seprűmuskátli (Pelargonium radens var. roseum) terjedt el leghamarabb, rózsaszerű illata miatt gyakran termesztették parfümgyártás céljára is.
A 19. század elején már nem Fokföldről, hanem az angol és francia üvegházakban folyó lázas növénykeresztezési kísérletek eredményeképpen érkeztek az új muskátlifajok. A század közepén az igazi muskátliritkaságokra vadászóknak már Kelet-Ázsiáig kellett elmerészkedniük.
A magyar botanikai irodalomban elsőként 1783-ban Benkő József jegyezte fel a muskátli nevét hungaris muskáta, illetve illatozó daruorr változatban. A muskátli a mósuszhoz – más néven a pézsmához – hasonlító muskotályos illatáról kapta magyar nevét. Ihletője valószínűleg a Pelargonium odoratissimum volt, amely később citromillatú muskátli néven vált ismertté. (A pézsma a parfümkészítés egyik legrégibb és legkedveltebb, állati eredetű alapanyaga, amely fűszeres-púderes illatával az egész világot meghódította. A parfümipar 1979 óta csak növényi eredetű vagy mesterségesen előállított pézsmát használ.)
Magyarországon elsőként a főúri kertekben jelent meg a muskátli. A virágkedvelő premontrei prépost, Szency Imre herbáriumából tudjuk, hogy már a 19. század első felében is díszlettek fokföldi muskátlik például Esterházy Miklós herceg üvegházaiban. A 19. század második felében vált a magyar parasztházak kedvelt cserepes virágává a muskátli, országos elterjedését pedig nem másnak, mint a vasútállomásoknak köszönhette. A Magyar Királyi Államvasutak egységes típustervek alapján felépített állomásépületeit fentről lógatott cserepes muskátlival díszítették, a vasúti épületeket övező virágágyások pedig a különféle nemesített rózsákat és a dáliát honosították meg. Az egységes virágosítás elősegítésére a MÁV központi kertészetet hozott létre, innen látták el az ország állomásait virágokkal és facsemetékkel. (A vasútállomásokhoz vezető utakat hársfával és vadgesztenyével fásították, mert ezek jól bírták a mozdonyok okozta szennyezéseket.)
Ezt a hosszú ideig virágzó, könnyen szaporítható, szinte igénytelen virágot nagyon hamar megkedvelték az asszonyok. A tornácok korlátján, sokszor a kimustrált fazekakban pompázó piros muskátlihoz azonban már nem fűződtek hiedelmek, gyógyító erőt sem tulajdonítottak neki. Néhol a legények ünnepi alkalmakkor a kalapjukba tűztek egy-egy muskátliágat, esetleg egy cserép muskátli a helyettesítette a karácsonyfát: ezt díszítették fel szaloncukorral. Az asszonyok a mezei és kerti virágok – pl. szarkaláb, rózsa, őszirózsa – mellett egy-egy cserép muskátlit is vittek a búcsújáróhelyek szentképei, szobrai alá.
