A szegény falusi emberek - ez különösen igaz a megélhetést nehezen adó régi Göcsejre - igyekeztek a lehető legnagyobb hatékonysággal felhasználni azt, amit a természet adott. Feltétlenül vigyázva arra, a következő nemzedékek is hozzájuthassanak a szükséges alapanyagokhoz.
Így volt ez az egyszerű, boronafalu lakóházak tetőinek megépítésekor is.
Marx Mária néprajzosunk írásával betekintést ad a nálunk általánosan alkalmazott rozsszalma fedések típusaiba.
Kellemes időtöltést kívánunk hozzá!
Szalmatető, tetőfedés
Vidékünkön a valaha hűvös, esős időjárás és a kötött talaj miatt a rozs volt a legelterjedtebb kenyérgabona. Ennek szára – ha szép magasra megnőtt és nem kapott érés közben túl sok nedvességet – kiválóan alkalmas volt tetőfedésre. Igaz, hozzáértés és különleges odafigyelés kellett az előállításához. Az időjárás kedvező vagy kedvezőtlen voltát persze elődeink sem tudták befolyásolni, de arra már nekik kellett vigyázni, hogy az aratás kellő időben, a viaszéréskor történjen, túl ne érjen a gabona, mert akkor kiszárad és szívja a vizet. Kíméletesen – és természetesen csakis borotvaélesre fent kaszával – vágták, óvatosan szedték marokba és kötötték kévébe. Cséplésre csak kézi erőt használtak, állatokkal nem nyomtatták, a lényeg ugyanis az volt, hogy a gabonaszár minél kevésbé törjön meg. Arra is ügyelni kellett, hogy ne maradjon szem a kalászokban, a tetőn ugyanis az éhes madarak és rágcsálók szétkaparták a szalmát, ami így nem biztosíthatta az esővíz gyors levezetését.
Összetört szalmából is lehetett tetőt készíteni, de az kevésbé volt tartós és szép.
A szalmafedésnek háromféle módja alakult ki Magyarországon. A tető készülhetett tört vagy töretlen szalmából. (A tört szalmából készült tető egyszerűbb fajtája a bogárhátú, amely tulajdonképpen szalmakazal-szerűen felhányt fedés volt, ezért általában csak kisebb melléképületekre rakták.)
http://www.omnia.ie/index.php?navigation_function=2&navigation_item=%2F2048128%2F385704&repid=1
Jelentősebb volt a taposott szalmatető. Erdélyben volt domináns, de kisebb mértékben Északkelet-Magyarországon és az Alföld északkeleti peremén is elterjedt. A tetőlécekbe gereblyeszerű fogakat, faszögeket vertek az előre kifúrt lyukakba, hogy a szalma lecsúszását megakadályozzák. A megnedvesített búzacsomókat apránként felhordták a tetőre, az alul kezdve, csigavonalban körben és felfelé haladva, keményen a lécek közé taposták. A gerincen és a széleken betaposott szalmát nyársakkal és páros rudakkal rögzítették.
http://hiraradat.net/egy-200-eves-mesebeli-haz-es-lakoja-100189
A töretlen szalmából kétféle módszerrel készíthettek héjazatot. A teregetett vagy felvert zsúptető az egyszerűbb. Hosszú, egyenes szárú rozsszalma kellett hozzá. Készítésének módja szinte azonos a nádtetőével, s általában a nádfedés területén, a szalma- és a nádfedél érintkező zónájában, Észak-Dunántúlon, az Alföld északi és déli peremén terjedt el. Rozsszalma csomókat fektettek tövükkel lefelé a tetőlécekre, majd a csomókat kioldva a zsúpverővel egyenletesen felverték, végül gúzzsal vagy dróttal korcolva, a nádfedés technikájával megegyezően a lécekhez kötözték.
https://muvelodes.net/m/a-nepi-epiteszet-es-targyi-neprajz-jelene-ermelleken
A zsúp elnevezés a német Schaub (=szalmaköteg) szóból származik, tehát már eleve a tetőfedésre használt, kötegelt szalmát jelenti, az alomnak valót pl. nem. A zsúpolás a kévés vagy kötött szalmatetőkészítés legigényesebb módja. Magyarországon a rozstermő területeken: a középhegységek és a Dunántúl hegyes-dombos vidékein – így Göcsejben is – szinte kizárólagosan alkalmazott technika volt. A Falumúzeum házai mind így készültek.
A zsúpozást a tető alján tövével lefelé fordított (kanca)zsúppal kezdték, és az alsó sort, az ereszt, így készítették. A tető további részét kan- vagy fejeszsúppal fedték. Mindkét zsúp kettőzött, de a kancazsúp középtájon, a fejeszsúp pedig a tövéhez közel van átkötve. A kettőzés úgy történt, hogy a zsúpkészítő a kévezsúpból két maroknyi csomót vett, az egyiket kalászos végével lefele tartva a lába közé szorította, a másikat kezébe fogta és mindkettőt szalmakötéllel lazán átkötötte, a tövét leveregette és a kezében lévő szárat egy egész fordulattal megcsavarta. A kancazsúpokat tövükkel lefelé, a fejeszsúpokat tövükkel felfelé szalmakötéllel kötötték a lécekhez. Göcsejben a csonkakontyon (házfarazaton) lépcsős zsúpolást alkalmaztak. A gerincre leggyakoribb csúcsos ormozás kerül, amikor a kettőzött fejeszsúpot úgy ültetik a gerincre, hogy annak két szára a tető egyik-egyik oldalára kerül. A fejrészt a szomszéd kéve töve alá dugták.
Göcsejben ismert volt az az eljárás is, amikor a gerincre és az élekre kerülő zsúpkévéket felrakás előtt sárban megmártották, s csak ezután kötötték fel.
Az orom csúcsát szintén szalmából készül figurákkal díszítették.
https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/5-1577.html
A jól megkötött zsúptető tartós volt, jó hőszigetelő, az egyenes és hosszú rozsszálak jól levezették a vizet. Javításokkal 30–40 évig is kitartott.
