A tojás nagyra nőtt petesejt, amelyből – megtermékenyítés és kiköltés után – az adott faj genetikai kódja szerinti új egyed kel életre. Nem véletlenül lett tehát az életnek, az újjászületésnek szimbóluma, s nem véletlenül használta az ember egész történelme folyamán mágikus célokra. Néhány korai régészeti lelet bizonyítja, hogy a tojások héját már igen régóta festették, díszítették is.
A tojásokat régen és ma is leginkább pirosra festik, s ez a szín adta a nevet is a húsvéti tojásoknak. A pirostojás egyes vidékeken nemcsak a pirosra, hanem a más színre festett darabokat is jelölte. Ez volt az eredeti színe a mágikus céllal készült és használt tojásoknak, s így aláhúzta, erősítette kultikus szerepét. E célt szolgálta eredetileg a díszítmények archaikus rétegének használata is. A Kárpát-medence magyarjai által a hímes tojások felületére felvitt motívumok némelyike talán még az ősi hitvilág itt felejtett maradványa.
A kereszténység elterjedése sem törölhette el teljesen a mélyen meggyökeresedett szimbólum- és szokásrendszert, inkább „megkeresztelte”. Így lett a pirostojás Krisztus halálának és feltámadásának is jelképe, a húsvéti megszentelt ételek egyik fontos alkotórésze, héja a gyümölcsfák gyökerei közé ásva, termőföldre szórva vagy állatok eledelébe keverve a termékenység, a gyarapodás, a jólét biztosítója.
A legkorábbi magyar adatok a tojásfestésről, ajándékozásról, a hozzá kapcsolódó játékokról és szokásokról a 18. század közepéről származnak. A 19. századig egyeduralkodó tojásdíszítési mód az írókázás/viaszolás volt. Bár minden társadalmi réteg körében népszerű volt, az írott tojások készítésének technikáját és mintakincsét a parasztság örökítette ránk és őrizte meg napjainkig. Az 1950-es évektől pedig a népművészet újbóli felvirágzásával ezek a kis tárgyak is elnyerték a maguk megbecsült helyét húsvéti díszeink között.
