Különleges szerep hárul a történetmesélés területén a szabadtéri néprajzi gyűjteményekre speciális adottságuk miatt. Amíg a hagyományos múzeumi környezetben létrehozott tárlatok túlnyomó többségükben egy adott közösség reprezentánsain keresztül adnak egy adott korról, életmódról, különleges eseményekről, művészeti irányzatról képet, addig a szabadtéri néprajzi gyűjteményeknek más úton kell járniuk.
Különleges adottságuk a megjelenített archaikus épített, de az általában természetes és ettől vonzó környezet is. Ennél talán fontosabb az, hogy egyszerű paraszti eszközkészlet segítségével általában a kevésbé különleges, olyan életutakat, életmódot mutassanak be, amelyekről sokkal inkább jut az emberek eszébe annak szürke hétköznapisága, nehézsége, mintsem az egyedisége.
A Göcsej dombjai közé születettek többségének ez adatott évszázadokon keresztül, most, hogy mindez teljesen eltűnni látszik, nagy felelőssége van a szabadtörténeti gyűjteményeknek. Elsősorban abban, hogy ne hagyják a feledés homályába veszni az egykor az életben maradásért is keményen megküzdő göcseji parasztemberek emlékét.
A „Göcseji arcok” kiállításunk ehhez a küldetéshez kíván hozzátenni, újszerű installációs eszközök segítségével.
Rendkívüli néprajzi fotógyűjteményt őriz a Göcseji Múzeum. Ha neveket kell kiemelni annak letéteményesei közül, akkor ki kell emelni Szentmihályi Imrének, az intézmény első igazgatójának, és Serényi Árpádnak, akit nagy szeretettel hívunk „Zalaegerszeg és Göcsej fotográfusának”, munkásságát.
Talán kissé keményen hangzik, de mit sem ért volna kezükben a fényképezőgép, ha nem elhivatott emberközpontúsággal készülnek a képek, és nincs meg az akarat az iránt, hogy az egyszerű göcseji parasztembereknek ne csak az adott pillanata legyen megörökítve, hanem valamennyi a lelkükből is visszatükröződjön.
A „Göcseji arcok” azzal a céllal jött létre, hogy a „Falumúzeum napja” születésnapi rendezvényünkön sajátos eszközeinkkel azt az élményt nyújtsuk, mintha az egykor Göcsej dombjai közt élt ősök is együtt lennének, együtt ünnepelnének velünk. Néprajzi fotógyűjteményükből válogattunk ki olyan képeket, melyek portrészerűen örökítettek meg pillanatokat. Emberi sorsokról, a kemény hétköznapi életről, jellemző falusi tevékenységekről szólnak. Fontos szempont volt az is, hogy a fotókon visszaköszönő arcok hűen tükrözzék a göcseji emberi lelkületet, a nehézségek ellenére is élethosszon keresztül megmaradó ragaszkodást. A szülőföldhöz, a családhoz, az életben tartó közösséghez.
Egy kiállítás akkor jó igazán, ha gondolatokat ébreszt, képes felidézni saját, akár generációkon átívelő élményeket. Nagy segítség lehet ebben a jó példa, ezért kezdődik a kiállítás Balaton László írásával, amelyben az író képekről gyűjtött impulzusok segítségével tárja a néző elé a pillanat szülte gondolatokat, segítséget nyújtva a tárlat személyes élménnyé válásához.
Varju András