Leányomnak írom épp az sms-t a néha túlzottan is „okos” telefonomba. Tisztázni kell hol is van az „A” és „B” pont melyek között még ma fuvarozni fogom. S ahogy pötyögöm a szavakat azon kapom magamat, mintha egyre kevésbé volna türelmem keresni a billentyűzeten, azokat a szép magyar ékezetes betűket. Ez az idióta kapkodós világ, már megint el akarna venni valamit. Attól tartok az Á, az Ó az Ű, lesz a következő áldozat. Sajnos úgy tűnik, ez a dolgok rendje. Csak hát ugye az mindig fáj, ha valamitől ami csak a miénk, nagy eséllyel meg kell válni. Persze, ha az ember múzeumba dolgozik, valahogy muszáj küzdeni ellene!
Jutnak eszembe például Nagymamámtól, az örökre bevésődött mondatok:
„Ej te csünt ne itte csöszmörögjé! Ha eriggyé a kamrába, sa silingábó hozzá pár szem kürümpit. Osztá hussannyá az ölegapád után a csingóva.”
Hát magam előtt látom azt a bamba tekintetet, ahogy urbán kicsi gyermekként mindezt próbáltam megfejteni Mit ne csináljak, honnan vegyek párat, és mit? Még szerencse, hogy a második mondatot, valamivel gyorsabban megértettem! Talán mert sokkal inkább kedvemre valónak tűnt. A csingót a vállra dobni és két teli vizes vödör terhe nélkül hetykén vinni öregapám után, na az volt inkább a nekem való feladat!
Úgyhogy az előbbi gondomat a Nyanyára hagytam, úgyis csak nagyritkán mozdult. Leginkább ha valami huncutsággal rávettem, hogy girbe-gurba botjával azért egy kicsit hadonásszon. Persze csak testnevelésképpen. Úgy éreztem valamiért nem szívlel. Nem volt elég, hogy görnyedt háta, fekete ruhája okán elég ijesztőnek találtam, meg még rá is tett egy lapáttal. Hiába volt ott a huncut mosoly a megfáradt arcon minden csipkelődésénél, nem igazán értettem a tréfáit. Így hát nem voltunk különösebben jóban. De ettől még, akár hányszor , ha mentünk a nagyszüleimhez látogatóba, szemem mindig a tornác sarkát kutatta először, hogy ugye ott van-e még a Dédi!
Fejtegettem akkoriban egy darabig vajon hol őrzi Nyanya az örök élet titkát. Aztán egyszer, mikor ketten maradtunk a pitvarban – még soha előtte nem láttam ilyet – szépen lassan felállt, s elindult a kiskapu felé. Épp, hogy csak becsukta maga után, én meg gondoltam egy nagyot! Na ide többet be nem teszed a lábad s ijesztgetsz engem! Ráhúztam a kiskapuzárra a reteszt. No olyan botrázást még nem láttam előtte! A nagy hahotázás közepette, egy idő múlva a biztonság érzetem azért kezdett elinalni. Hátha a banya tud valami trükköt a kerítésen átugrásra! Így hát inkább hátraszaladtam. Végül annyit mondott:
„Emék, élesztőjé, ha visszagyüjök nyitva legyen!”
Azzal elbotorkált. Hihetetlen felismerést és megnyugvást éreztem akkor. No nem azért mert elment Nyanya! Hanem úgy éreztem végre megvan, az örök élet titka. Ezt az „élesztőt” már nem először halottam! S valahogy mindig ő szájából, azzal a huncut mosollyal. Biztos voltam benne, hogy ez valami varázsszer lehet csak, ami életben tartja Nyanyát! Hiszen még a nevében is benne van mire való! Igazán önfeledt, boldog pillanatot szerzett nekem akkor a Dédanyám.
És egyik nap mikor mentünk a Dédi már nem ült ott a roskatag thonet széken. Az összes rosszaságot megbántam egy pillanat alatt, de hát ugye mind hiába. Egy darabig azzal vigasztaltam magam, biztosan csak baleset történt, nem indult el szegény időben az élesztőért. Aztán persze jött a felismerés, hogy a kovász valóban létkérdés, de sajnos csak egy bizonyos értelemben. Aztán ahogy múlt az idő, egyre inkább kezdtem jó szívvel emlékezni arra a huncut mosolyra azon a megfáradt arcon, és első szóra mentem hozni Nagyanyámnak a silingából kürümpit.
Az „Á”, Ó, Ű betüinkre és társaikra meg ugye, tovább vigyázzunk együtt?
Varju András