Lépjük át a küszöböt 
!
A Göcseji Falumúzeum házaiba rendes látogatási körülémények között csak bekukkantani lehet. Ez leginkább az épületek állagának kímélése, az amúgy sem tökéletes állományvédelmi körülmények biztosítása indokolja.
Most viszont, itt az online térben félre tehetjük a fokozott óvatosságot !
Marx Mária néprajzosunk segítségével körbe járhatják a belső tereket is!
Kellemes virtuális sétát kívánunk!
A füstösháztól a tisztaszobáig, kirándulás a különböző korok zalai házainak lakóhelyiségeiben
A Göcseji Falumúzeum utcáit járva szinte a középkor hangulatát élhetjük át. A kémény nélküli, szalmatetős házak azt sugallják, hogy megállt az idő. Pedig az idő és vele a fejlődés sohasem áll, legfeljebb lassú, hiszen a friss információk, az új technika is csak gyalogszerrel jutott régen egyik helyről a másikra. Legföljebb szekéren.
A szabadtéri múzeumba behozott házak sokkal régebbi idők ház- és lakáskultúráját mutatják be itt, mint amit bontásukkor képviseltek. Rekonstrukciók. Olyan korszakok rekonstrukciói, amelyeket már az áttelepítést megtervező kutatók is csak forrásokból ismertek, látni nem láttak. Volt, amelyiknek a héjazatát már cserép fedte, csak a régiek emlékeztek a ház zsúptetős korszakára, legtöbbjének volt kéménye is, ami jelezte, hogy a kemence helyett vagy mellett csikótűzhely, esetleg sparhelt vagy épített takaréktűzhely állt a konyhában. Ez utóbbinak a kettős nyílású kéménye még jóval a tűzhely elbontása után is gyakran látható a házak tetején.
Kezdjük sétánkat a legkorábbra keltezhető rekonstrukcióval, a felsőszenterzsébeti füstösházzal. A füstösház tulajdonképpen szoba (ezt a mai tájnyelveink némelyike és a finnugor nyelvek is ház-nak nevezik), még pontosabban az épület egyetlen fűtött lakóhelyisége, amelyben a fűtést a sütésre-főzésre is használt kemence szolgáltatta. Kéménye nem lévén, fűtés idején a füst a kemenceajtón át a helyiség felső felébe-harmadába, onnan a deszkázat résein át a padlásra szállt föl. Az ablakok is nagyon aprók voltak, fény még nyáron is kevés jött be rajtuk. Ilyenkor persze nem volt jó a házban tartózkodni, de ez akkoriban nem is nagyon volt szokás: mindenki ment a maga dolgára, földekre, mezőre, állatokhoz az istállóba, a gyerekek is a szabadba – általában nekik is volt dolguk. A kemence pedig, ha jól befűtötték, sokáig tartotta a meleget.
Estére kelve a családtagok a házban feküdtek le ki közelebb, ki távolabb a kemencétől. Ekkor már nem volt füst a lakóhelyiségben, bár a bútorok és textilek nyilván jól magukba szívták a szagot.
Az épületnek voltak más helyiségei – kisebb-nagyobb kamrái – is, de azokban nem volt fűtés, a lakókamra kicsiny volt, és az ágyban egy-kettőre meleg lett. Ha mégsem, egy lábosnyi parázzsal tették barátságosabbá az „időjárást”. Többnyire fiatalok, általában nők aludtak a kamrában, a férfiak helye az istállóban, az állatok mellett volt.
Az ilyenfajta egy fűtött lakótérrel rendelkező épületek valóban a középkorig vezethetők vissza, de a 19. századra már átalakították őket. Általánosan az utca felőli falhoz toldottak egy új szobát, a korábbi füstösházat (amit mai kifejezéssel lakókonyhának mondhatunk) már csak konyhaként használták, de ha az időjárás megkívánta állatokat is tartottak itt (kotlóst, kiskacsát, malacot). Ilyen új szobával megtoldott épület a zalalövői hajlított ház, amelynek pitvarról nyíló lakószobáját jóval később építették a füstös helyiség elé.
Az új háztípus a füstöskonyhás ház volt. Már a 16. századi régészeti ásatások is tártak fel ilyeneket, a 18-19. században vidékünkön is általános volt. Az utcai szobába téglából épített alapra korongolt, színes mázas elemekből, ún. „tányérokból” álló szemeskályha került, amelybe a konyha felől, a kemencepadkáról kotorták bele a parazsat, így melegítve fel a levegőjét. A megoldás teljesen hasonló volt – legfeljebb kevésbé elegáns kivitelben – a főúri kastélyokban és nemesi udvarházakban működő kívülfűtős kályhákéhoz. A szoba ily módon füst- és szagmentes lett, alkalmas a napközbeni tartózkodásra, és tisztább is lett természetesen, hiszen nem került korom, pernye a levegőbe és a bútorokra.
„A szobában kisgyerekkoromban volt egy nagy cserépkálha, amit a konyhából fütöttek. Hosszú, meg kálhatáblák voltak rajta, szögletes volt és volt egy padkája is. 1915-ben a kálhát elbontották, elvittük a hegyre és ott csináltunk belőle egy gyönyörű szép kálhát, de ott meg összetörték a jugó katonák. Ez 1920 után volt. A szobába meg vaskálhát vettünk.”
(Kerecsényi Edit gyűjtése Gál Juliskától Göntérháza, 1988)
Szemeskályha
A konyha Zalában még sokáig megmaradt füstösnek, de a jobb módúak már a 19. század közepétől tovább léptek. Az új fűtőberendezés az épített tűzhely, a kombinát, hozzá elengedhetetlen volt az épített kémény is. Ez a padláson és a tetőn keresztül juttatta a szabadba a füstöt. A hordozható tüzelőberendezések a 19 század végén, de inkább az első világháború környékén jelentek meg Zalában. Az első ilyen a csikótűzhely, amelyet legtöbbször még összekötöttek a kemencével, hiszen a sütéshez általában azt használták. A sort az öntöttvas, majd a zománcos sparheltek, a szobában pedig a vaskályhák folytatták vidékenként nagyon eltérő időpontban.
A téglából épült házak szobáiban már az 1880-as, 90-es években is túlnyomó részt cserépkályha adta a meleget. Ismert kályhásdinasztia volt vidékünkön a zalalövői Lung család, akiknek préselt, domborműves kályhái a nemesi kúriákba is eljutottak. Sajnos, ez a háztípus a Falumúzeumban még nem látható, a bővítés során azonban ilyenek építésére is sor kerül.
A többszobás parasztházak „első”, azaz utca felőli szobáját az I. világháború után már nem mindig fogták be állandó tartózkodásra, csak reprezentációs célra, ünnepi alkalmakkor (búcsú, lakodalom halotti tor), vendégek elszállásolására használták. Ezek voltak az ún. tisztaszobák, amelyben felhalmozták a stafírung legdivatosabb, legszebb, a jómódot leginkább bemutatni képes részét, a festett bútort vagy hálószobagarnitúrát, a lüszterlámpát, a szépen felhalmozott ágyneműt a szettben vásárolt ágy- és asztalterítőket, szőnyeget, porcelánedényt, szobrocskákat, emléktárgyakat.
Tisztaszoba
https://kovatsfenykepeszet.ro/bongeszes/28
Mivel a tisztaszoba hosszabb ideig használaton kívül volt, évente csak néhányszor takarították-szellőztették levegője gyakran dohos, penészes, nevével ellenkező hatást keltő volt.
A népi tüzelőberendezések legnagyobb szakértője Sabján Tibor volt a Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársa. Számos könyve és tanulmánya jelent meg ebben a témában. Interneten és könyvtárakban egyaránt kereshető.
Sabján Tibor: A takaréktűzhely meghonosodása a magyar parasztságnál. In: Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)
https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_SKAN_He_10/?pg=110&layout=s
Sabján Tibor: Tüzelőberendezések a történeti forrásokban I. és II. Ethnographia 1998 (109. évf.) 7-46. és 477—503.
https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Ethnografia_1998_109/?query=szo&pg=495
Zentai Tünde: A takaréktűzhely a parasztházban. In: Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 10. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1995)
https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_SKAN_He_10/?pg=94&layout=s
