A huszadik század közepéig a mosás nem volt kényelmes háztartási munka. A lenből vagy kenderből készült házivásznat időről-időre – no persze nem egyetlen hordás után, mint manapság – ki kellett lúgozni, hogy tiszta és puha legyen.
A finomabb anyagokból készült ruha mosása háziszappannal történt, a lakástextileké pedig hamulúggal. Ehhez különleges eszközökre volt szükség: egy nagyméretű, lábakon álló edényfélére, amelynek aljára csapot szerkesztettek, itt lehetett leengedni a lúgos vizet. Általában hordó-szerű, dongás edény volt, de ritka fazekas-mestermunkaként készülhetett kerámiából is. Ilyet őriz az egykor Zalához tartozó Lendva (Lendava) múzeumának néprajzi gyűjteménye.
Legtöbbször azonban falábon álló pároló hordóban lúgoztak az asszonyok. A hordóba hajtogatott vászonnemű tetejére tiszta rongyra tett, szitált fahamu került, amit aztán forró vízzel addig öntöztek, amíg át nem folyt a textileken. A leengedett lúgos vizet többször felforralták és visszatöltöttek az edényben lévő vászonra.
Ezt a folyamatot hívták népi nevén „párulásnak”, a hozzá tartozó eszközöket „páruszéknek”, „páruedénynek”.
A víz forralása, mivel nagy mennyiségre volt szükség, üstben történt, s erre célra gyakran építettek külön kunyhót, „páruházat”, amely a zsúptetős házaktól messze, a patakhoz viszont minél közelebb épült. A lúgos vizet ugyanis ki kellett nyomni a vászonból, és többször is átöblíteni tiszta vízzel, hogy a lúg nem marja az anyagot, sem a viselőjét.
Az öblítést lehetőleg folyó vízben ennek hiányában tókában végezték, ami lehetett természetes víz, de mesterségesen ásott mélyedés is, amelyben a talajvíz gyűlt össze.
A lúgos víz kiverését, a szapulást külön erre a célra készített mosósulyokkal végezték, s közben többször megforgatták a mosott ruhát a tiszta vízben. Végül a tiszta darabokat a napon vagy a kerítésen szárították meg ezzel is fehérítve, fertőtlenítve a vászonneműt.
